Dragomán György -
A házasságról kérdezel? Figyelj,
én nem szoktam erről beszélni. Igen, itt az ujjamon a gyűrű, de akkor is, ez
magánügy. Hogy nem tudod, hogy mit csinálj? Hat éve együtt vagytok, most már
lépni kéne, ő nagyon akarja, az látszik rajta, tett is már célzásokat, ezeket
te persze elengedted a füled mellett, de mégis csak, dönteni kéne. Jól van,
értem. Először is egy kérdés van. Szereted? Igen. Igen, persze hogy szereted,
hiszen együtt vagytok. Jó vele. Jó, ezt nyilván sejtettem, különben el se
kezdtük volna ezt az egész beszélgetést. De én nem azt kérdeztem, hogy
kedveled-e, tetszik-e, meg ilyenek. Hanem, hogy szereted-e. Nagy Sz-el, sőt
végig nagy betűkkel. SZERETED? Hogy ne üvöltsek? Hallod anélkül is? Jól van,
akkor kérdezem másképp. Halkabban. El bírnád viselni, hogy valaki más vegye
feleségül? Hogy valaki másnak szüljön gyerekeket? Hogy ezen így még nem
gondolkoztál el? Pedig ez lesz. Ha nem veszed el, más fogja. Hogy meggondolod?
De addig is mondjak még valamit a házasságról?
Na jó. Mondok. Figyelj, nincs mit
szépíteni. A házasság, az egy súlyos, brutális, durva és agresszív dolog.
Legalábbis, ha igazán jól csináljuk. Mert az ilyen tessék-lássék, „együtt
vagyunk szívem, végül is lehetnénk külön is, de ha már így alakult, akkor
próbáljuk meg, hátha ketten könnyebb, a nádköteg is nehezebben törik mint a
sima nádszál” alapú, „ha más nem, legalább kapunk nászajándékba kenyérpirítót
meg elektromos derékmelegítőt” típusú langyos izéknek nem sok értelme van.
Ahelyett nagyon jól megteszi a sima együttélés.
Én azt mondom, hogy a házasságot
csakis megszállott fanatizmussal szabad csinálni, azért, mert meghülyültünk, és
ezt tudjuk is, de nem érdekel, és különben sincsen más választásunk, és ezt is
tudjuk, de az se érdekel, mert akarjuk a másikat, és nemcsak úgy, hanem
teljesen, végleg, örökké és egészen, és tényleg nincsen más választásunk, és ő
is ugyanezt akarja tőlünk, és neki sincsen más választása, kész, vége, mindent
akarunk, és csakis azt akarjuk, egymást akarjuk, de örökre, de végleg, de úgy,
hogy abba soha senki sehogy semmikor, mert különben… – nem, nincsen se mert, se
különben, de még mert-különben sincs, csakis az van, egyes egyedül csak az, a
házasság.
Ez így tényleg extrémsport.
Olyan, mint kiugrani ejtőernyővel, csak nem két percig tart. Hanem a tervek
szerint örökké. Mert még egyszer mondom, csak az oldszkúl hárdkór házasságnak
van értelme, minden más csak társadalmi konvenció, az meg kit érdekel. Nem,
azért se tagozódunk be a társadalomba, az csak a látszat, mi mind egyéniségek
és szabad emberek vagyunk. Nem, a házasság az olyan, mint amikor beletörtük a
sluszkulcsot a kocsiba, rászigetelőszalagoztuk a kezünket a volánra, és a
fékpedált is jól kipöcköltük egy homokkal teletöltött kólásdobozzal. És persze
tövig nyomtuk a gázt. Mondom, őrültek vagyunk.
Feladjuk a szabadságunkat és
elvesszük valaki más szabadságát. A hatalmunk alá vonjuk a másikat és a
hatalmába kerülünk. Függünk tőle és ő is függ tőlünk, és még a függőségtől is
függünk. Mondom, a házasság brutális. Elvileg ellentmond a mondern civilizció
szabályainak és az emberi szabadságjogoknak. Egymás személyi szabadságát
korlátozzuk, egymásra kényszerítjük egymást. Akarva, akaratlanul. Viszont ez se
egyszerű, mert ha a másik megváltozik, lehet, hogy pont az vész ki belőle, amit
a legjobban szerettél. És belőled is az, amit ő. Megtanulja rendbe rakni a
dolgait, te viszont pont azt szeretted, ahogy kicsit ijedten, azzal a nagyon rá
jellemző mozdulattal körülnéz a szobában, és valami olyasmit keres századszorra
is, ami persze ott az orra előtt. Te lenyugodtál, ő viszont pont a szenvedélyedet
szerette. Nehéz dolog ez, úgy kell változni, hogy ne változz, úgy kell odaadni
a szabadságod, hogy közben mégis szabad maradj, mégis önmagad maradj, és ő is
szabad maradjon, és önmaga maradjon.
Hogy most ellentmondtam magamnak?
Figyelj, mondtam, hogy ez egy brutális dolog. Brutálisan nehéz. Meg brutálisan
gyönyörű. Én az elején néha felébredtem éjszaka, és csak néztem az alvó
feleségemet, ahogy aprókat moccan álmában, és azt éreztem, hogy ezt nem lehet
kibírni, úgy vert a szívem, azt éreztem, hogy még saját magamtól is féltem őt.
Néztem és azt éreztem, hogy egy idegen ember, sose fogom megismerni, sosem
fogom tudni, hogy mit érez, hogy mit gondol. És ez egyszerre volt nagyon rossz
és nagyon jó, mert közben azt is tudtam, hogy sose fogom megunni. Mindent tudok
róla, és nem tudok róla semmit. Egy másik ember. Sose lesz az enyém. Nem is
lehet, nem is fogadnám el, ahogy ő se fogadna el engem. Szóval erre kell
felkészülni, hogy a tiéd és mégse a tiéd, és te az övé vagy és mégse vagy az
övé. Egyenlők vagytok. Ez a legnehezebb, ez az egyenlőség. Folyamatosan
harcolni kell, de nem győzhetsz és ő sem győzhet. Ha legyőzöd, vége. He legyőz,
véged. Ezért nem értettem soha az ilyen papucsférjes meg cicababás, meg
apukámos-anyukámos vicceket. Mert a házasság, az nem lehet alárendelt viszony
és nem lehet diktatúra egyik oldalról sem. Folyamatosan védened kell az
érdekeidet a másiktól, sőt, a másikat is védened kell saját magadtól.
Egyfolytában harcolni kell érte. Hosszú távon, azt hiszem, ez a harc a
szerelem. Az, hogy rajta keresztül ismered meg magad. Ő meg rajtad keresztül
ismeri meg önmagát. Ez viszont fájdalmas, csomó olyasmit megtudsz magadról,
amit addig talán nem tudtál, ráadásul ezeket a dolgokat a másik is rögtön tudni
fogja. Ezt néha nehéz elviselni. Hogy mondjak egy példát? Épp az a lényeg, hogy
nem lehet. Mondom, ez extrémsport, ha nem próbálod ki, nem tudod meg, hogy
milyen. Ugorj bele, nyomd tövig, jöhet az adrenalin. De csak úgy, a poén
kedvéért nem nagyon érdemes belevágni.
Úgyhogy igaziból nem is nagyon
tudok tanácsot adni. Mondom, egy kérdés van, hogy szereted-e? Persze ahogy
mondtam, igazán, komolyan, nagy Sz-el. Ezt kell megválaszolnod, és neki is ezt
kell megválaszolnia. Ha igen, akkor ugrás, akkor tandem.
Hát kábé ennyit akartam elmondani
Vietnámról. Vagyis az oldszkúl hárdkór házasságról. Remélem nem ijesztettelek
nagyon meg? Ja, és még valami. A gyerekek majd úgyis lecsatolják az ejtőernyőt.
Onnan kezdve már tényleg vérre megy. De az már egy másik történet.
