Via degli
Dei – az istenek útja
A Via degli Dei – vagy olaszosan Cammino degli Dei
– nagyjából 130 km hosszú gyalogút Bologna és Firenze között, az Appenninek
gerincén. Történelem, természet, izzadság és néha egy kis „miért is csinálom
ezt?” érzés tökéletes elegye. Etruszk és római útszakaszokon, erdőkön,
hegygerinceken és apró falvakon át vezet – és közben az ember néha úgy érzi,
hogy ő maga is része lett a történelemnek. Vagy legalábbis a porának.
Egy kis történelem – röviden, hogy
maradjon hely a kalandnak
Már az etruszkok is használták ezt a hegyi átjárót
Bologna és Firenze között. Aztán Kr. e. 187 körül a rómaiak megépítették a
Flaminia Militare nevű hadiutat, amely összekötötte az északi és közép-itáliai
területeket. A birodalom bukása után az út szépen lassan benőtte a természet,
és évszázadokra feledésbe merült. A 70-es években aztán lelkes helyiek és
túrázók újra felfedezték a római köveket, a 90-es évektől pedig kialakították a
modern útvonalat. Ma is több helyen láthatók a kétezer éves kőburkolat darabjai
– és igen, ott lépkedtem én is.
Hogyan
találtam rá? Fogalmam sincs.
Őszintén: nem emlékszem, hogyan bukkantam rá erre az
útra. Olaszországot szeretem, Firenzében és Bolognában is jártam már, szóval
valószínűleg az algoritmusok úgy döntöttek, hogy „erre van szükségem”. És
igazuk volt.
Az előző hosszabb túráim alapján tudtam: szállást 6
hónappal előre érdemes foglalni. Lehet később is, de nem szeretném az
Univerzum jóságát ilyen apróságokra pazarolni. Így aztán január–február
környékén már szerveztük az utat.
Az utat meghirdettem, végül hárman mentünk. A
szervezés viszont… hát, mondjuk úgy, hogy nem volt teljesen zökkenőmentes. Én
általában mindent kézben tartok, de most az egyik túratárs is szervező
üzemmódba kapcsolt, és mire észbe kaptam, a szállások felét már ő intézte. Nem
jobb, nem rosszabb – más. És a „más” néha kihívás, néha tanulság, néha
pedig csak egy mély levegő.
Öt nap
gyalog – és egy kis Gladiátor-hangulat
Öt napot gyalogoltam, és az út nagy része olyan
látványos volt, hogy alig akadt benne unalmas „átkötő” szakasz. Június elején
persze már rendesen meleg volt, de az erdők árnyéka sokszor úgy jött jól, mint
egy váratlan ajándék.
Egy búzamezőnél pedig teljes erővel rám tört a
Gladiátor-film vége. Tudod, amikor Maximus a búzamezőben sétál… Na, az a
jelenet ugyan a Val d’Orciában készült, kb. 200 km-rel arrébb, de a hangulat
itt is betalált. És igen, van olyan túraútvonal, ami tényleg érinti azt a
vidéket: a Via Francigena. Ezt csak úgy félhangosan elraktározom magamnak.
San Pieróból már az eredeti terv is elég kacskaringós
volt, de amikor kiderült, hogy a vonat nem jár, a bonyolultság új szintre
lépett. Újra kellett tervezni mindkét nap útvonalát, ami sajnos félreértésekhez
is vezetett. Ez volt az utolsó séta nap, Firenze pedig a napi és a teljes túra
végcélja. Aznap is egyedül indultam el a saját tempómban, a saját utamon.
Fiesole városkából a kilátás Firenzére olyan volt, amit az ember nem a
telefonjába, hanem a belső polcára tesz el.
Firenzében pedig egyszerűen el kell veszni.
Másnap reggel a vasúti pályaudvaron kezdtem, hogy
megvegyem a jegyet a 15:20-as vonatra, amivel visszajutok Bolognába. Fura érzés
volt: idefelé 5 és fél nap gyaloglás, visszafelé meg 36 perc gyorsvonat. Az idő
és a tér néha tényleg csak ajánlás.
Délelőtt kerestem egy idegenforgalmi irodát, vettem hivatalos
hűtőmágnest az útról, bóklásztam az utcákon, ebédeltem… de az idő valahogy nem
akart haladni. Úgy döntöttem, inkább átmegyek Bolognába, és ott töltök több
időt. És itt jött a nap ajándéka: sikerült becserélnem a jegyemet, így három
óra várakozás helyett húsz percen belül indulhattam is.
Mondd, hogy nem vagyok lucky lady. 😊
Szállások –
a madárcsicsergéstől a szúnyogtársaságig
A szállásaink egytől egyig remekek voltak, mindegyik
másért:
- Az első rögtön magasra tette a lécet:
három szoba, klassz reggeli, villamosok helyett madarak csiripeltek. Hozzá
lehet szokni. Ja, és munkások dörmögtek az ablak alatt – mély férfihangú
olasz gyorstalpaló. Extra szolgáltatás.
- Egy
keresztútnál lévő szállásnál a tulajdonos a hűtőt pakolta tele sörrel és
üdítővel, a polcon pedig gyorskaják
- A
Futa-hágónál
távolabb találtunk szállást, oda eljöttek értünk. Reggeli mellé mini üveg
lekvárt is kaptunk ajándékba. A lekvár mérete fordítottan arányos volt a
kedvességgel.
- San Piero: kemping, telepített lakókocsi, két éjszaka.
- A firenzei szállás két
szobás volt, belvárosi, hangulatos… és szúnyogok hada lakott benne.
- Bologna
egy belvárosi hostel, minden volt, ami kell.
Más, mint a
Fisherman’s Trail
Nagyon más volt ez az út, mint a Fisherman’s Trail.
Itt nincs tenger, több a napi szintemelkedés, és az erdők árnyéka sokkal
pihentetőbb. Gyalogosból kevesebbel találkoztunk, kerékpárosból annál többel.
Az út elején még kierőszakoltam egy induló
csoportképet, de a végére hárman három irányból, három különböző időpontban
értünk be. Esélytelen volt közös fotót készíteni. Talán majd legközelebb.