2026. június 19., péntek

Via degli Dei – az istenek útja

 

Via degli Dei – az istenek útja

A Via degli Dei – vagy olaszosan Cammino degli Dei – nagyjából 130 km hosszú gyalogút Bologna és Firenze között, az Appenninek gerincén. Történelem, természet, izzadság és néha egy kis „miért is csinálom ezt?” érzés tökéletes elegye. Etruszk és római útszakaszokon, erdőkön, hegygerinceken és apró falvakon át vezet – és közben az ember néha úgy érzi, hogy ő maga is része lett a történelemnek. Vagy legalábbis a porának.

Egy kis történelem – röviden, hogy maradjon hely a kalandnak

Már az etruszkok is használták ezt a hegyi átjárót Bologna és Firenze között. Aztán Kr. e. 187 körül a rómaiak megépítették a Flaminia Militare nevű hadiutat, amely összekötötte az északi és közép-itáliai területeket. A birodalom bukása után az út szépen lassan benőtte a természet, és évszázadokra feledésbe merült. A 70-es években aztán lelkes helyiek és túrázók újra felfedezték a római köveket, a 90-es évektől pedig kialakították a modern útvonalat. Ma is több helyen láthatók a kétezer éves kőburkolat darabjai – és igen, ott lépkedtem én is.

Hogyan találtam rá? Fogalmam sincs.

Őszintén: nem emlékszem, hogyan bukkantam rá erre az útra. Olaszországot szeretem, Firenzében és Bolognában is jártam már, szóval valószínűleg az algoritmusok úgy döntöttek, hogy „erre van szükségem”. És igazuk volt.

Az előző hosszabb túráim alapján tudtam: szállást 6 hónappal előre érdemes foglalni. Lehet később is, de nem szeretném az Univerzum jóságát ilyen apróságokra pazarolni. Így aztán január–február környékén már szerveztük az utat.

Az utat meghirdettem, végül hárman mentünk. A szervezés viszont… hát, mondjuk úgy, hogy nem volt teljesen zökkenőmentes. Én általában mindent kézben tartok, de most az egyik túratárs is szervező üzemmódba kapcsolt, és mire észbe kaptam, a szállások felét már ő intézte. Nem jobb, nem rosszabb – más. És a „más” néha kihívás, néha tanulság, néha pedig csak egy mély levegő.

Öt nap gyalog – és egy kis Gladiátor-hangulat

Öt napot gyalogoltam, és az út nagy része olyan látványos volt, hogy alig akadt benne unalmas „átkötő” szakasz. Június elején persze már rendesen meleg volt, de az erdők árnyéka sokszor úgy jött jól, mint egy váratlan ajándék.

Egy búzamezőnél pedig teljes erővel rám tört a Gladiátor-film vége. Tudod, amikor Maximus a búzamezőben sétál… Na, az a jelenet ugyan a Val d’Orciában készült, kb. 200 km-rel arrébb, de a hangulat itt is betalált. És igen, van olyan túraútvonal, ami tényleg érinti azt a vidéket: a Via Francigena. Ezt csak úgy félhangosan elraktározom magamnak.

San Pieróból már az eredeti terv is elég kacskaringós volt, de amikor kiderült, hogy a vonat nem jár, a bonyolultság új szintre lépett. Újra kellett tervezni mindkét nap útvonalát, ami sajnos félreértésekhez is vezetett. Ez volt az utolsó séta nap, Firenze pedig a napi és a teljes túra végcélja. Aznap is egyedül indultam el a saját tempómban, a saját utamon. Fiesole városkából a kilátás Firenzére olyan volt, amit az ember nem a telefonjába, hanem a belső polcára tesz el.

Firenzében pedig egyszerűen el kell veszni.

Másnap reggel a vasúti pályaudvaron kezdtem, hogy megvegyem a jegyet a 15:20-as vonatra, amivel visszajutok Bolognába. Fura érzés volt: idefelé 5 és fél nap gyaloglás, visszafelé meg 36 perc gyorsvonat. Az idő és a tér néha tényleg csak ajánlás.

Délelőtt kerestem egy idegenforgalmi irodát, vettem hivatalos hűtőmágnest az útról, bóklásztam az utcákon, ebédeltem… de az idő valahogy nem akart haladni. Úgy döntöttem, inkább átmegyek Bolognába, és ott töltök több időt. És itt jött a nap ajándéka: sikerült becserélnem a jegyemet, így három óra várakozás helyett húsz percen belül indulhattam is.

Mondd, hogy nem vagyok lucky lady. 😊

Szállások – a madárcsicsergéstől a szúnyogtársaságig

A szállásaink egytől egyig remekek voltak, mindegyik másért:

  • Az első rögtön magasra tette a lécet: három szoba, klassz reggeli, villamosok helyett madarak csiripeltek. Hozzá lehet szokni. Ja, és munkások dörmögtek az ablak alatt – mély férfihangú olasz gyorstalpaló. Extra szolgáltatás.
  • Egy keresztútnál lévő szállásnál a tulajdonos a hűtőt pakolta tele sörrel és üdítővel, a polcon pedig gyorskaják
  • A Futa-hágónál távolabb találtunk szállást, oda eljöttek értünk. Reggeli mellé mini üveg lekvárt is kaptunk ajándékba. A lekvár mérete fordítottan arányos volt a kedvességgel.
  • San Piero: kemping, telepített lakókocsi, két éjszaka. 
  • A firenzei szállás két szobás volt, belvárosi, hangulatos… és szúnyogok hada lakott benne.
  • Bologna egy belvárosi hostel, minden volt, ami kell.

Más, mint a Fisherman’s Trail

Nagyon más volt ez az út, mint a Fisherman’s Trail. Itt nincs tenger, több a napi szintemelkedés, és az erdők árnyéka sokkal pihentetőbb. Gyalogosból kevesebbel találkoztunk, kerékpárosból annál többel.

Az út elején még kierőszakoltam egy induló csoportképet, de a végére hárman három irányból, három különböző időpontban értünk be. Esélytelen volt közös fotót készíteni. Talán majd legközelebb.

 

2026. május 30., szombat

Kinizsi 100 első harmada

 

A 100 km körüli – vagy épp jócskán felette lévő – túrák számomra mindig egyfajta áhítattal keveredő döbbenetet váltanak ki. Ezek már nem „kirándulások”, hanem az emberi teljesítőképesség határainak udvarias, de határozott megkocogtatása. Ide általában a rutinosak mennek el. Én pedig… hát, én sajnos nem vagyok elég gyors, így messziről csodálom őket.

A teljesítménytúrák között vannak a felkapott sztárok, ahol a nevezés gyorsabban telik be, mint a Black Friday akciók. És vannak a csendes, szerény kis gyöngyszemek, amelyek csak úgy meghúzódnak a teljesítménynaptárban, és mindig akad rájuk hely.

A Kinizsi Százas a nagy öreg. Magyarország első, és máig az egyik legnépszerűbb 100 km-es túrája. 1981-ben indult először Csillaghegyről, 191 indulóval (83 teljesítővel). A csehszlovák Nagyszombati Százas ihlette, és 2026-ban már a 46. alkalommal rendezik meg. A teljesítési arány 60–70% körül mozog — vagyis ez nem egy vasárnapi séta a Margitszigeten.

Kisebb rábeszélésre úgy döntöttem, hogy idén elindulok és a táv az első harmadát teszem meg. Nevezés nélkül, mert nem akartam elvenni senki helyét, hiszen nem terveztem végigmenni.

6:50-kor a HÉV-en már tömörültek a túrázók. Nagyszerű érzés volt egy csapat része lenni: ismerősök beszélgettek, nevetgéltek, mások csendben készülődtek. Azt hittem, ide csak a vén rókák jönnek, kiforrott felszereléssel. Hát… nem egészen.

Láttam 30–40 literes, megpakolt zsákokat, mintha valaki egy hétre költözne ki a Pilisbe. És láttam egy túratársat, aki:

  • hátán egy 25 literes zsák,
  • oldalán egy 15 literes futózsák,
  • kezében pedig egy teszkós szatyor tele kajával. Először azt hittem, valaki másnak viszi. De nem. Ő így jött. Talán neki is ez volt az első, mint nekem és nem bízta a véletlenre.

A másik véglet: egy 5 literes kis zsák. Őszintén: hova tette a vizet? Mert abból nem volt bőven a túrán.

A cipők is vegyes képet mutattak:

  • sokan terepfutó cipőben (egy bizonyos márka látványos fölénnyel),
  • sokan túracipőben,
  • és meglepően sokan bakancsban, sőt magashegyi bakancsban.
  • A ruházat pedig a „télapó és a strandoló találkozik” kategória volt:
    • hosszú nadrág, hosszú ujjú, kesztyű vs.
    • rövidnadrág és ujjatlan top. (A pasiknál ez mi? „Ujjatlan póló”? „Trikó”?)

A rajtszám átvételénél hosszú sor kígyózott, remélhetőleg gyorsan haladt. Aztán jöttek az időzónák, a fotózkodás


(ezt nem hagytam volna ki – itt még a hajam is tartott), és végre elindultunk.

Én a fél 8-asokkal mentem, pecsételés nélkül. A mezőny zöme férfi volt, néha hölgyet is láttam. A korosztály meglepett: rengeteg 20-as éveiben járó fiatal, ami szuper. De a fő tömeg inkább a 40–55 közötti tapasztaltabb túrázókból állt.

Eleinte hangos beszélgetések, nevetgélések hangoztak minden felől, ez a 20 km és 1.000 szint környékén jócskán megcsappant.

Elvetemült futók azonban itt is akadtak. Csodálom őket. Bár: ők nem élvezik ki a nevezési díj adta időkeretet – ami 24 óra, bruttó.

A kiírás szerint 10 km-enként van víz, így másfél literrel indultam. A rajtig fél liter már elment, és sajnos ott nem tudtam pótolni, lehet figyelmetlen voltam.

20 km körül volt egy ellenőrzőpont és egy működő kút. Legalább 100 ember állt sorban. Ezt a vízvételi lehetőséget is kihagytam. Könnyen voltam bátor, volt még nálam egy üveg kóla az utolsó 5 kilire és ugye én Dorognál kiszálltam.

25 km-nél lehetett vásárolni folyadékot – a hideg tea életmentő volt. Később pedig borral kínáltak. Őszintén: ha még 70 km van hátra, miért pont bor? Egy fröccs talán még elmenne, de így magában… hát, én nem mertem kockáztatni.

Kesztölcön végül kaptunk vizet egy kedves magánembertől. Számomra Ő volt a nap hőse.

Dorog vasútállomásig mentem. A vonatra 5 percet vártam, a HÉV-re 3-at. Az univerzum egyértelműen jelezte: jó döntés volt ma eddig menni, és csodás tájakat láttam. 


A maradék 2/3-ot talán egy hétvégén megteszem, valahol félúton megalszom. A Kinizsi nem megy el, megvár.

 

2026. május 27., szerda

Torino

 Az utazásom már Budapesten elkezdte felvenni a „jó lesz ez” hangulatot. A szokásos parfüm tesztelés után a Mastercard VIP váróban


indítottam az utazást. A csend, a kényelmes fotelek és a korlátlan étel és ital választék tökéletes ráhangolódás volt az olasz útra. A repülőút nyugodt volt, gyorsan eltelt, és már láttam is a torinói hegyeket az ablakból.

A reptérről végül a Flibco busszal jutottam be a városba. Kényelmes, egyszerű, és jó érzés volt, hogy nem kell átszállásokkal bajlódni. A busz egyenesen a belváros közelébe vitt, így gyorsan el tudtam kezdeni a városnézést.

A város elsőre visszafogott, de nagyon stílusos. Nem harsány, nem tolakodó — inkább elegáns és nyugodt.

A szállásom a Torino Aston Hotelben volt. A hotel maga modern és kényelmes, de hamar rájöttem, hogy nagyon messze van a belvárostól, és gyakorlatilag alkalmatlan a központ kényelmes felfedezéséhez. A tömegközlekedés sem igazán támogatja a környéket, így minden bejutás külön logisztikát igényelt. Aki Torinót gyalog szeretné bejárni, annak biztosan nem ajánlanám ezt a helyet.

2. nap – Kirándulás Susa ókori városába

A második napot egy kisvárosi időutazásnak szenteltem. A Porta Susa pályaudvarról indultam, és kb. egy óra alatt megérkeztem Susa városába, az Alpok lábához.

A vonatút gyönyörű volt: a síkság lassan átadta helyét a hegyeknek, és olyan panoráma tárult elém, amitől az ember automatikusan elcsendesedik.

Susa egyik legismertebb műemléke a Porta Savoia, a római városkapu


, amely az i. sz. 1. században épült. A kapu eredetileg a város védelmi rendszerének része volt, és a Gallia felé vezető út fontos pontját jelölte. A kőből épült szerkezet meglepően jó állapotban maradt fenn, így ma is jól látható a római mérnökök precizitása és arányérzéke. Ahogy átsétáltam alatta, tényleg olyan érzés volt, mintha kétezer évet ugrottam volna vissza az időben.

A Susa-i Szent Jusztusz-katedrális a 11. században épült, román stílusban. A templomot egy korábbi, ókeresztény bazilika helyére emelték, így a helyszín vallási jelentősége több mint másfél évezredre nyúlik vissza. A katedrális egyszerű, letisztult belső tere a középkori szerzetesi élet hangulatát idézi. A templomhoz tartozó kolostor és kerengő különösen hangulatos, és jól mutatja, milyen fontos szerepet játszott Susa a középkori egyházi életben.

A susai amfiteátrum az i. sz. 2. században épült, és a római város egyik központi szórakoztató helyszíne volt. Bár kisebb, mint a nagyobb itáliai arénák, mégis jól érzékelhető benne az ókori építészet logikája: félköríves lelátók, központi porond, és a környező hegyek természetes díszlete. A régészek szerint itt nemcsak gladiátorjátékokat tartottak, hanem ünnepségeket és közösségi eseményeket is. A helyszín csendje ma már inkább elmélkedésre hív, mint szórakozásra.

Ezek után még egy kseibb kört tettem a város és környékén, majd vonattal vissza Torinó belvárosába. 

3. nap – Pub, focimeccs és Királyi Palota

A harmadik napot Torinóban már teljesen ráérősen kezdtem. Bár a szállásom továbbra is messze volt a belvárostól, és a közlekedés sem volt a legbarátibb, végül sikerült bejutnom a központba, ahol újabb oldalát mutatta meg a város.

A nap csúcspontja délben jött el. Beültem egy hangulatos pubba, ahol épp focimeccset néztek. Őszintén szólva nem tudtam, mire számítsak – de amit kaptam, az hihetetlenül pozitív élmény volt.

A szurkolók a focit nézték, nem egymást gyalázták. Nem volt ordibálás, nem volt feszültség, csak szenvedély, közös élmény és jó hangulat. Ritka látvány, és nagyon jó érzés volt részese lenni.

A pizza meglepően finom volt, a sör pedig pont annyira hideg, amennyire kell. A meccs, a hangulat, az emberek – minden együtt egy olyan estét adott, amitől még közelebb éreztem magam a városhoz.


Délután a Királyi Palotát vettem célba. A palota kívülről is lenyűgöző, de a belső terek egyszerűen elképesztőek: aranyozott termek, kristálycsillárok, freskók mindenhol.




Ahogy végigsétáltam a hatalmas dísztermeken, tényleg úgy éreztem, mintha egy másik korszakba csöppentem volna. Torino eleganciája itt mutatkozik meg igazán – kifinomult, méltóságteljes, mégsem hivalkodó. A Savoyai-ház neve többször felmerült a kiállítások során — nem véletlenül. Ugyanaz a család, amely a magyar történelemben is feltűnik, és amely évszázadokon át meghatározta Torino és egész Piemont sorsát.

4. nap – Superga-bazilika

Reggel a város egyik legkülönlegesebb helyére indultam — a Superga-bazilikához, amely a város fölé magasodó hegy tetején áll. A Supergához vezető fogaskerekű




már önmagában élmény. Ahogy a kis szerelvény lassan kapaszkodik felfelé, Torino egyre kisebbnek tűnik, a látvány pedig egyre lélegzetelállítóbb. A város, a folyó, a síkság, és mögöttük az Alpok — olyan panoráma, amit nehéz szavakba önteni.

A hegytetőn a bazilika monumentális kupolája fogadott. A csend, a tiszta levegő és a kilátás együtt olyan atmoszférát teremt, amitől az ember óhatatlanul lelassul. A Superga nemcsak egy gyönyörű kilátóhely, hanem egy megrendítő emlékhely



is. Itt, a hegy oldalában történt 1949-ben a tragikus repülőgép-baleset, amelyben a legendás Grande Torino csapat szinte teljes kerete életét vesztette. Mai napig kegyhely, látogatják és emlékeznek.

Ott állni a helyszínen, ahol a világ egyik legjobb csapata elveszett, különös érzés volt. Megható, csendes pillanat — és egyben tisztelgés a sporttörténelem egyik legnagyobb tragédiája előtt.

A palota mögötti kertben kicsit leültem pihenni, és hagytam, hogy a város lassú ritmusa átjárjon.

Este indult a gép Budapestre, kb egy órás késéssel, de az esti és fapados járatokon ez nem is tűnik fel.

2026. május 26., kedd

Őrségben

A hétvégén végre kiszakadtam a mindennapokból, és belevetettem magam a Dunántúl csendes, mégis izgalmas világába. Négy nap, rengeteg élmény, sok séta, jó ételek és még jobb helyek. Meg persze néhány olyan pillanat, amikor csak néztem, és azt mondtam: „Na ezt most miért is így csináltam?”

Első nap – Zirc, Sümeg és a Göcsej kapuja

Az Őrség jó ötletnek tűnt… egészen addig, amíg rá nem néztem a térképre, és megláttam a közel 4 órás utat. De hát aki kirándulni indul, az ne panaszkodjon, ugye?

Zircen megtudtam, hogy ez Magyarország legmagasabban fekvő városa. Ezt valahogy sosem reklámozzák, pedig simán lehetne a város szlogenje: „Zirc – ahol a levegő is magasabb szinten van.”

A ciszterci apátságban pont akkor indult a vezetett túra, amikor beléptem. Az univerzum ismét mellém állt, vagy csak jókor érkeztem – de én szeretem a misztikusabb verziót. A barokk pompából nekem néha sok volt,


de hát valamikor ez volt a „luxus kategória”, nem lehet minden minimalista.

A Zirci Arborétumban aztán megérkezett a lelki béke: régi fák, madárhangok, és az a fajta csend, ami nem kínos, hanem gyógyító. Ha lett volna nálam függőágy, ott maradok.

Innen Sümegre vezetett az utam. A vár már messziről is lenyűgöző volt… olyan messziről, hogy végül ott is maradtam. A meredek kaptatóval nem kötöttünk barátságot.

Ebédre a B Terv vendéglőben kötöttem ki. Autentikus, sallangmentes hely, ahol az ember tényleg azt kapja, amit vár: jó ízeket, jó hangulatot.


A Sintérlapi tanösvény viszont… hát, maradjunk annyiban, hogy a neve volt a legszebb része. A valóság inkább egy „posztapokaliptikus szemétlerakó” hangulatát hozta. Gyorsan tovább is álltam.

A nap végén megérkeztem a Salomvári Göcsej turistaházba. A szállás kellemes meglepetés volt: egyszerű, de jól felszerelt, a házigazda pedig gondos.


Salomvár egy apró, de meglepően életképes zalai település, amelyet már az 1230-as évektől emlegetnek a források. A falu temploma is ebből az időszakból ered. A település ma nagyjából 600 lakónak ad otthont – pont annyinak, hogy mindenki ismerjen mindenkit, de mégse kelljen minden boltban sorban állás közben családfát egyeztetni.

A méreteihez képest Salomvár meglepően jól felszerelt: van kocsma, ahol a helyi hírek gyorsabban terjednek, mint az interneten; általános iskola, egészségház, polgármesteri hivatal, és ami vidéken igazi kincs: naponta nyitva tartó bolt. A Göcsej szélén fekvő, szeres hangulatú település így egyszerre őrzi a múlt csendjét és a jelen kényelmét – pont azt a fajta lassú, nyugodt ritmust, amitől az ember úgy érzi, végre levegőhöz jutott.

Második nap – Tavak, szeres falvak és dödölle

Reggel a közeli Borostyán-tó körül sétáltam.


A tó partján sorakozó nyaralók békés, nyaralós hangulatot adtak a környéknek, a víz pedig szinte mozdulatlan tükörként feküdt előttem. A strandon és mellette az elmaradhatatlan horgászok.

Következő látivaló a Vadása-tó. A Vadása-tó eredetileg egy kis patak felduzzasztásával jött létre, hogy a környék vízellátását és halgazdálkodását segítsék. Ma már természetes tó benyomását kelti, és a környező erdők miatt igazi, árnyas kirándulóparadicsom. A tó körbesétálható, és a fák lombjai végig kellemes árnyékot adnak. Két kávézó is van itt, egyiket kipróbáltam.

A nap folytatása Őrimagyarósd és környéke volt. Itt találkoztam újra a szeres településszerkezettel, ami mindig lenyűgöz: a szétszórt házcsoportok, a természetbe simuló településforma valami ősi nyugalmat áraszt. Természetesen nem hagytam ki a dödöllét


sem – ez itt szinte kötelező.

Délután a Szőcei tanösvényen jártam. A tőzegmohás láp Európa-szerte ritka élőhely.




Harmadik nap – Kastélykeresés, tópart és termálvíz

A harmadik napot a Salomvárhoz közeli kastély Ertler-kastély felkutatásával kezdtem. A szállástól gyalogosan lehet megközelíteni. Valaha szállóként is funkcionálhatott. Még nincs lelakva, még nem düledezik, de ha nem lesz gondos gazdája, akkor a hanyatlás útján el fog tűnni. Kér lenne érte.

Innen a Csesztregi-tóhoz mentem, majd délután a Lenti fürdőben pihentem. A termálvíz és a lassú délután tökéletesen kisimította a nap fáradalmait.

Negyedik nap – Rhododendronok és Herend

Indultam hazafelé. Ez is közel órás út, hát kerestem megállási lehetőségeket. Első ilyen a régóta dédelgetett vágyam, a Jeli Arborétum, rhododendron virágzáskor. Belépéskor úgy tűnt, már elvirágzott, de a vörösfenyők alatt még akadt csodás virágzó bokrok.



A Jeli Arborétumot az 1920-as években kezdte kialakítani Ambrózy-Migazzi István, aki egész életét a különleges növénygyűjtemények létrehozásának szentelte. Az arborétum eredetileg egy kísérleti kert volt, ahol a gróf azt vizsgálta, hogyan lehet a világ különböző tájairól származó növényeket a magyar klímához alkalmazkodtatni. 

Ebédre Herenden álltam meg, egy menzán ettem. A porcelán városában tavaly voltam, kellemes emlékeket idézett.

2026. március 28., szombat

2025 Évösszefoglaló – egy különös, tanító év története


Az év eleje még kiszámítható, többnyire mosolygós, néha szürke hétköznapokkal indult. Aztán napok alatt borult minden: a családban, a munkahelyen és a párkapcsolatban is dominószerűen dőltek össze a dolgok. Három fronton egyszerre kellett helytállnom, és ez az időszak rémálomszerűen nehéz volt.
Ami megtartott, az a barátaim és az egészségem. Lassan, hónapok alatt álltam talpra, és közben átformálódott az értékrendem. Megtanultam, hogy fontos vagyok – az egészségem, a lelki békém, a saját boldogságom. Végre magamat soroljam előre úgy, hogy közben másnak ne okozzak fájdalmat. Továbbá bármennyire is nehéz, nem dolgom mindenkit megmenteni. Annak segítek, aki kéri.
A sportban a futást évekkel ezelőtt a COVID elvette tőlem; próbálkozom, de egyelőre szerény eredménnyel. A lábaim továbbra is szeretnek járni, így visszataláltam a több, mint tíz éve ’hanyagolt’ kirándulásokhoz és a túrákhoz. Idén két ikonikus skót útvonalat jártam végig: a Hadrianus-utat és a West Highland Trailt. 2026-ra már új terveim vannak: a portugál Fishermen’s Trail egy szakasza, a Via degli Dei Bolognától Firenzéig, és talán még valami őszi kaland is megszületik.
Itthon is sokat sétáltam – a Garmin szerint az évben 4379,8 km-t gyűjtöttem össze.
Utazásból sem volt hiány. Bár a „mindenképp látni akarom” listám lassan kiürült, idén mégis két nagy ajándékot kaptam az Univerzumtól: egy Nyugat-amerikai Nemzeti parkos körutat és egy etiópiai utazást. Mindkettő rengeteg élményt és tapasztalatot adott.
A rövidebb külföldi kiruccanások is színesítették az évem: Brassó, Valencia, Velence, Wroclaw, Burgasz, Bázel, Gdańsk, Bécs, Belgrád. Belgrád volt talán a legkülönösebb – egyrészt oda azok mennek, akik már mindent IS láttak, másrészt egy úszó hostelben volt a szállás, ahol a közös térben egy ölbe ülős, doromboló macska fogadta a vendégeket. 😊
Belföldön is utazgattam: Sátoraljaújhely (ha már csilliárdokért megépült a Nemzeti Összetartozás Hídja, látni akartam), Böhönye, Siófok, Balatonalmádi, Balatonfüred, Herend, Városlőd, Miskolc, Keszthely, Győr, Kecskemét, Bölcske, Zalakaros.
A színházi előadások sem maradtak ki: különösen a Margitszigeti és a Városmajori fesztivál lett a szívem csücske. A Pesti, Víg mellett a MÜPA továbbra is biztos pont, és idén a Radnóti és a Katona is felkerült a listámra. A legkülönlegesebb élmény mégis egy almádi szalmabálás koncert volt – remek társaságban, felejthetetlen hangulattal.
Az olvasás is visszakúszott az életembe. Évek óta nem veszek új könyvet, mert nincs hová tenni őket, de hiányzott az olvasás öröme. Így talált rám az olvasóklub, a könyvtárak egyik „szolgáltatása”. Az olvasóklubbal havonta egyszer találkozunk. Előfordul, hogy a választott könyv nem ragad magával, de a beszélgetések minden alkalommal közelebb hoznak bennünket egymáshoz, és új nézőpontokat adnak.
2025 nem volt sima év. Nem volt kedves, nem volt kíméletes, és nem simogatott. A Kígyó éve nem tanított, hanem leleplezett, beavatott.

2025. augusztus 14., csütörtök

 “Amikor senki sem ébreszt fel reggel, amikor senki nem vár rád este, és amikor azt csinálhatsz, amit csak akarsz, minek nevezed azt, Szabadságnak vagy Magánynak?”

(Charles Bukowski)




Ez a mondat fogadott reggel.
Elgondolkodtató.
Sokféle szabadság létezik, ezt majd megkeresed a világhálón és elmélázol rajta, vajon mire is gondolnak a fogalom meghatározásánál.

Szabadság - az én szigetemen - ha megtehetemazt , amit szeretnék ÉS ezzel nem bántok másokat. Ha megtehetem azt, amire van igényem, egészségem és pénzem.

Ugyanakkor nincs állandó szabadság. Kellenek a hepék, hogy tudjam értékelni a hupákat. Ahogy a hegek között is meglapul a völgy. Annak szépségével együtt.

Talán pont ezért van néhány híres, gazdag, ismert ember bajban, mert nem tud célokat kitűzni magának. Iletve nagy önismeret kell ahhoz, hogy tudjon.

Szerinted? Szabadság vagy Magány?

2025. augusztus 13., szerda

Az első kempingezés

 

Körülbelül húsz évvel ezelőtt vágtam bele életem első kempinges kalandjába. Egy társasútra jelentkeztem, ahol a szállás saját sátorban volt megoldva. Hogy mit tudtam akkor a sátorozásról? Semmit. Se felszerelés, se tapasztalat – csak lelkesedés, elhatározás, és egy jó adag bátorság.

Az út a Dolomitokban volt. Aktív, vagyis minden nap túra vagy kirándulás. (hogy mi a különbség? na erről is lehet beszélgetni, de ez egy másik bejegyzés témája lesz)

Természetesen buszos indulás késő éjjel volt, majd 3 óránkénti megállással – ha véletlenül elaludnál, tuti felébredj, mi másért – reggel meg is érkeztünk a kempingünkbe. Sátrat nem állítottunk, hiszen kirándulni is jöttünk és reggel lévén azon melegében indultunk is. Az üde, a friss és a kívánatos egyikünkre sem volt fogható. Bár a táj valóban csodás.

Nap végén értünk vissza a kempingbe. A kellemes fáradtságtól messze voltam, ez már a csakazértistúlfogomélni fáradtság.

És jött a következő kihívás: az esti szállás varázsolás -> sátorállítás. Néztem, ahogy a rutinosak kiválasztják a területet. Fogalmam sem volt róla, mit nézelődnek. Már tudom, hogy miért érdemes vízszintes területet választani, ha lehet, ne legyen túl köves sem, a reggeli nap jó, ha felébreszt, de egész nap ne tűzze a sátrat, mert szauna lesz benne.



Nekem mindenem felszerelésem kölcsön volt. A sátor, a derékalj, a hálózsák. Legszörnyűbb talán a derékalj, ami fél centi vastag – akarom mondani VÉKONY – polifoam. Aki kitalálta, hogy azon lehet aludni, az még tuti nem próbálta saját bőrén, csak a hirdetésekben hallott róla. Pedig nem vagyok borsószem királykisasszony. A sátor beázott. Igen, az utolsó éjjel esett az eső. Rendes tőle, hogy az utolsó éjjel, mert nem kellett vacakolni a ruháim megszárításával. Bár a sátrat is otthon kellett megszárítani. Még jó, hogy a társasház folyosója széles. Remek alkalom a szomszédokkal ismerkedni.

Szóval: ez volt az első sátrazásom. De nem az utolsó. 😊

 

Neked van sátorozós sztorid? Meséld el kommentben.