A 100 km körüli – vagy épp jócskán felette lévő –
túrák számomra mindig egyfajta áhítattal keveredő döbbenetet váltanak ki.
Ezek már nem „kirándulások”, hanem az emberi teljesítőképesség határainak
udvarias, de határozott megkocogtatása. Ide általában a rutinosak mennek
el. Én pedig… hát, én sajnos nem vagyok elég gyors, így messziről csodálom
őket.
A teljesítménytúrák között vannak a felkapott
sztárok, ahol a nevezés gyorsabban telik be, mint a Black Friday akciók. És
vannak a csendes, szerény kis gyöngyszemek, amelyek csak úgy meghúzódnak
a teljesítménynaptárban, és mindig akad rájuk hely.
A Kinizsi Százas a nagy öreg.
Magyarország első, és máig az egyik legnépszerűbb 100 km-es túrája. 1981-ben
indult először Csillaghegyről, 191 indulóval (83 teljesítővel). A csehszlovák
Nagyszombati Százas ihlette, és 2026-ban már a 46. alkalommal rendezik meg. A
teljesítési arány 60–70% körül mozog — vagyis ez nem egy vasárnapi séta a
Margitszigeten.
Kisebb rábeszélésre úgy döntöttem, hogy idén elindulok
és a táv az első harmadát teszem meg. Nevezés nélkül, mert nem akartam
elvenni senki helyét, hiszen nem terveztem végigmenni.
6:50-kor a HÉV-en már tömörültek a túrázók. Nagyszerű érzés volt egy
csapat része lenni: ismerősök beszélgettek, nevetgéltek, mások csendben
készülődtek. Azt hittem, ide csak a vén rókák jönnek, kiforrott
felszereléssel. Hát… nem egészen.
Láttam 30–40 literes, megpakolt zsákokat,
mintha valaki egy hétre költözne ki a Pilisbe. És láttam egy túratársat, aki:
- hátán
egy 25 literes zsák,
- oldalán
egy 15 literes futózsák,
- kezében
pedig egy teszkós szatyor tele kajával. Először azt hittem, valaki
másnak viszi. De nem. Ő így jött. Talán neki is ez volt az első, mint
nekem és nem bízta a véletlenre.
A másik véglet: egy 5 literes kis zsák. Őszintén: hova
tette a vizet? Mert abból nem volt bőven a túrán.
A cipők is vegyes képet mutattak:
- sokan
terepfutó cipőben (egy bizonyos márka látványos fölénnyel),
- sokan
túracipőben,
- és
meglepően sokan bakancsban, sőt magashegyi bakancsban.
- A
ruházat pedig a „télapó és a strandoló találkozik” kategória volt:
- hosszú
nadrág, hosszú ujjú, kesztyű vs.
- rövidnadrág
és ujjatlan top. (A pasiknál ez mi? „Ujjatlan póló”? „Trikó”?)
A rajtszám átvételénél hosszú sor kígyózott, remélhetőleg gyorsan haladt. Aztán jöttek az időzónák, a fotózkodás
(ezt nem hagytam volna ki – itt még a hajam is tartott), és végre elindultunk.
Én a fél 8-asokkal mentem, pecsételés nélkül. A
mezőny zöme férfi volt, néha hölgyet is láttam. A korosztály meglepett:
rengeteg 20-as éveiben járó fiatal, ami szuper. De a fő tömeg inkább a 40–55
közötti tapasztaltabb túrázókból állt.
Eleinte hangos beszélgetések, nevetgélések hangoztak
minden felől, ez a 20 km és 1.000 szint környékén jócskán megcsappant.
Elvetemült futók azonban itt is akadtak. Csodálom
őket. Bár: ők nem élvezik ki a nevezési díj adta időkeretet – ami 24 óra,
bruttó.
A kiírás szerint 10 km-enként van víz, így
másfél literrel indultam. A rajtig fél liter már elment, és sajnos ott nem
tudtam pótolni, lehet figyelmetlen voltam.
20 km körül volt egy ellenőrzőpont és egy működő kút.
Legalább 100 ember állt sorban. Ezt a vízvételi lehetőséget is kihagytam.
Könnyen voltam bátor, volt még nálam egy üveg kóla az utolsó 5 kilire és ugye
én Dorognál kiszálltam.
25 km-nél lehetett vásárolni folyadékot – a hideg tea
életmentő volt. Később pedig borral kínáltak. Őszintén: ha még 70 km van
hátra, miért pont bor? Egy fröccs talán még elmenne, de így magában…
hát, én nem mertem kockáztatni.
Kesztölcön végül kaptunk vizet egy kedves
magánembertől. Számomra Ő volt a nap hőse.
Dorog vasútállomásig mentem. A vonatra 5 percet vártam, a HÉV-re 3-at. Az univerzum egyértelműen jelezte: jó döntés volt ma eddig menni, és csodás tájakat láttam.
A maradék 2/3-ot talán egy hétvégén megteszem, valahol
félúton megalszom. A Kinizsi nem megy el, megvár.

















