2026. május 30., szombat

Kinizsi 100 első harmada

 

A 100 km körüli – vagy épp jócskán felette lévő – túrák számomra mindig egyfajta áhítattal keveredő döbbenetet váltanak ki. Ezek már nem „kirándulások”, hanem az emberi teljesítőképesség határainak udvarias, de határozott megkocogtatása. Ide általában a rutinosak mennek el. Én pedig… hát, én sajnos nem vagyok elég gyors, így messziről csodálom őket.

A teljesítménytúrák között vannak a felkapott sztárok, ahol a nevezés gyorsabban telik be, mint a Black Friday akciók. És vannak a csendes, szerény kis gyöngyszemek, amelyek csak úgy meghúzódnak a teljesítménynaptárban, és mindig akad rájuk hely.

A Kinizsi Százas a nagy öreg. Magyarország első, és máig az egyik legnépszerűbb 100 km-es túrája. 1981-ben indult először Csillaghegyről, 191 indulóval (83 teljesítővel). A csehszlovák Nagyszombati Százas ihlette, és 2026-ban már a 46. alkalommal rendezik meg. A teljesítési arány 60–70% körül mozog — vagyis ez nem egy vasárnapi séta a Margitszigeten.

Kisebb rábeszélésre úgy döntöttem, hogy idén elindulok és a táv az első harmadát teszem meg. Nevezés nélkül, mert nem akartam elvenni senki helyét, hiszen nem terveztem végigmenni.

6:50-kor a HÉV-en már tömörültek a túrázók. Nagyszerű érzés volt egy csapat része lenni: ismerősök beszélgettek, nevetgéltek, mások csendben készülődtek. Azt hittem, ide csak a vén rókák jönnek, kiforrott felszereléssel. Hát… nem egészen.

Láttam 30–40 literes, megpakolt zsákokat, mintha valaki egy hétre költözne ki a Pilisbe. És láttam egy túratársat, aki:

  • hátán egy 25 literes zsák,
  • oldalán egy 15 literes futózsák,
  • kezében pedig egy teszkós szatyor tele kajával. Először azt hittem, valaki másnak viszi. De nem. Ő így jött. Talán neki is ez volt az első, mint nekem és nem bízta a véletlenre.

A másik véglet: egy 5 literes kis zsák. Őszintén: hova tette a vizet? Mert abból nem volt bőven a túrán.

A cipők is vegyes képet mutattak:

  • sokan terepfutó cipőben (egy bizonyos márka látványos fölénnyel),
  • sokan túracipőben,
  • és meglepően sokan bakancsban, sőt magashegyi bakancsban.
  • A ruházat pedig a „télapó és a strandoló találkozik” kategória volt:
    • hosszú nadrág, hosszú ujjú, kesztyű vs.
    • rövidnadrág és ujjatlan top. (A pasiknál ez mi? „Ujjatlan póló”? „Trikó”?)

A rajtszám átvételénél hosszú sor kígyózott, remélhetőleg gyorsan haladt. Aztán jöttek az időzónák, a fotózkodás


(ezt nem hagytam volna ki – itt még a hajam is tartott), és végre elindultunk.

Én a fél 8-asokkal mentem, pecsételés nélkül. A mezőny zöme férfi volt, néha hölgyet is láttam. A korosztály meglepett: rengeteg 20-as éveiben járó fiatal, ami szuper. De a fő tömeg inkább a 40–55 közötti tapasztaltabb túrázókból állt.

Eleinte hangos beszélgetések, nevetgélések hangoztak minden felől, ez a 20 km és 1.000 szint környékén jócskán megcsappant.

Elvetemült futók azonban itt is akadtak. Csodálom őket. Bár: ők nem élvezik ki a nevezési díj adta időkeretet – ami 24 óra, bruttó.

A kiírás szerint 10 km-enként van víz, így másfél literrel indultam. A rajtig fél liter már elment, és sajnos ott nem tudtam pótolni, lehet figyelmetlen voltam.

20 km körül volt egy ellenőrzőpont és egy működő kút. Legalább 100 ember állt sorban. Ezt a vízvételi lehetőséget is kihagytam. Könnyen voltam bátor, volt még nálam egy üveg kóla az utolsó 5 kilire és ugye én Dorognál kiszálltam.

25 km-nél lehetett vásárolni folyadékot – a hideg tea életmentő volt. Később pedig borral kínáltak. Őszintén: ha még 70 km van hátra, miért pont bor? Egy fröccs talán még elmenne, de így magában… hát, én nem mertem kockáztatni.

Kesztölcön végül kaptunk vizet egy kedves magánembertől. Számomra Ő volt a nap hőse.

Dorog vasútállomásig mentem. A vonatra 5 percet vártam, a HÉV-re 3-at. Az univerzum egyértelműen jelezte: jó döntés volt ma eddig menni, és csodás tájakat láttam. 


A maradék 2/3-ot talán egy hétvégén megteszem, valahol félúton megalszom. A Kinizsi nem megy el, megvár.

 

2026. május 27., szerda

Torino

 Az utazásom már Budapesten elkezdte felvenni a „jó lesz ez” hangulatot. A szokásos parfüm tesztelés után a Mastercard VIP váróban


indítottam az utazást. A csend, a kényelmes fotelek és a korlátlan étel és ital választék tökéletes ráhangolódás volt az olasz útra. A repülőút nyugodt volt, gyorsan eltelt, és már láttam is a torinói hegyeket az ablakból.

A reptérről végül a Flibco busszal jutottam be a városba. Kényelmes, egyszerű, és jó érzés volt, hogy nem kell átszállásokkal bajlódni. A busz egyenesen a belváros közelébe vitt, így gyorsan el tudtam kezdeni a városnézést.

A város elsőre visszafogott, de nagyon stílusos. Nem harsány, nem tolakodó — inkább elegáns és nyugodt.

A szállásom a Torino Aston Hotelben volt. A hotel maga modern és kényelmes, de hamar rájöttem, hogy nagyon messze van a belvárostól, és gyakorlatilag alkalmatlan a központ kényelmes felfedezéséhez. A tömegközlekedés sem igazán támogatja a környéket, így minden bejutás külön logisztikát igényelt. Aki Torinót gyalog szeretné bejárni, annak biztosan nem ajánlanám ezt a helyet.

2. nap – Kirándulás Susa ókori városába

A második napot egy kisvárosi időutazásnak szenteltem. A Porta Susa pályaudvarról indultam, és kb. egy óra alatt megérkeztem Susa városába, az Alpok lábához.

A vonatút gyönyörű volt: a síkság lassan átadta helyét a hegyeknek, és olyan panoráma tárult elém, amitől az ember automatikusan elcsendesedik.

Susa egyik legismertebb műemléke a Porta Savoia, a római városkapu


, amely az i. sz. 1. században épült. A kapu eredetileg a város védelmi rendszerének része volt, és a Gallia felé vezető út fontos pontját jelölte. A kőből épült szerkezet meglepően jó állapotban maradt fenn, így ma is jól látható a római mérnökök precizitása és arányérzéke. Ahogy átsétáltam alatta, tényleg olyan érzés volt, mintha kétezer évet ugrottam volna vissza az időben.

A Susa-i Szent Jusztusz-katedrális a 11. században épült, román stílusban. A templomot egy korábbi, ókeresztény bazilika helyére emelték, így a helyszín vallási jelentősége több mint másfél évezredre nyúlik vissza. A katedrális egyszerű, letisztult belső tere a középkori szerzetesi élet hangulatát idézi. A templomhoz tartozó kolostor és kerengő különösen hangulatos, és jól mutatja, milyen fontos szerepet játszott Susa a középkori egyházi életben.

A susai amfiteátrum az i. sz. 2. században épült, és a római város egyik központi szórakoztató helyszíne volt. Bár kisebb, mint a nagyobb itáliai arénák, mégis jól érzékelhető benne az ókori építészet logikája: félköríves lelátók, központi porond, és a környező hegyek természetes díszlete. A régészek szerint itt nemcsak gladiátorjátékokat tartottak, hanem ünnepségeket és közösségi eseményeket is. A helyszín csendje ma már inkább elmélkedésre hív, mint szórakozásra.

Ezek után még egy kseibb kört tettem a város és környékén, majd vonattal vissza Torinó belvárosába. 

3. nap – Pub, focimeccs és Királyi Palota

A harmadik napot Torinóban már teljesen ráérősen kezdtem. Bár a szállásom továbbra is messze volt a belvárostól, és a közlekedés sem volt a legbarátibb, végül sikerült bejutnom a központba, ahol újabb oldalát mutatta meg a város.

A nap csúcspontja délben jött el. Beültem egy hangulatos pubba, ahol épp focimeccset néztek. Őszintén szólva nem tudtam, mire számítsak – de amit kaptam, az hihetetlenül pozitív élmény volt.

A szurkolók a focit nézték, nem egymást gyalázták. Nem volt ordibálás, nem volt feszültség, csak szenvedély, közös élmény és jó hangulat. Ritka látvány, és nagyon jó érzés volt részese lenni.

A pizza meglepően finom volt, a sör pedig pont annyira hideg, amennyire kell. A meccs, a hangulat, az emberek – minden együtt egy olyan estét adott, amitől még közelebb éreztem magam a városhoz.


Délután a Királyi Palotát vettem célba. A palota kívülről is lenyűgöző, de a belső terek egyszerűen elképesztőek: aranyozott termek, kristálycsillárok, freskók mindenhol.




Ahogy végigsétáltam a hatalmas dísztermeken, tényleg úgy éreztem, mintha egy másik korszakba csöppentem volna. Torino eleganciája itt mutatkozik meg igazán – kifinomult, méltóságteljes, mégsem hivalkodó. A Savoyai-ház neve többször felmerült a kiállítások során — nem véletlenül. Ugyanaz a család, amely a magyar történelemben is feltűnik, és amely évszázadokon át meghatározta Torino és egész Piemont sorsát.

4. nap – Superga-bazilika

Reggel a város egyik legkülönlegesebb helyére indultam — a Superga-bazilikához, amely a város fölé magasodó hegy tetején áll. A Supergához vezető fogaskerekű




már önmagában élmény. Ahogy a kis szerelvény lassan kapaszkodik felfelé, Torino egyre kisebbnek tűnik, a látvány pedig egyre lélegzetelállítóbb. A város, a folyó, a síkság, és mögöttük az Alpok — olyan panoráma, amit nehéz szavakba önteni.

A hegytetőn a bazilika monumentális kupolája fogadott. A csend, a tiszta levegő és a kilátás együtt olyan atmoszférát teremt, amitől az ember óhatatlanul lelassul. A Superga nemcsak egy gyönyörű kilátóhely, hanem egy megrendítő emlékhely



is. Itt, a hegy oldalában történt 1949-ben a tragikus repülőgép-baleset, amelyben a legendás Grande Torino csapat szinte teljes kerete életét vesztette. Mai napig kegyhely, látogatják és emlékeznek.

Ott állni a helyszínen, ahol a világ egyik legjobb csapata elveszett, különös érzés volt. Megható, csendes pillanat — és egyben tisztelgés a sporttörténelem egyik legnagyobb tragédiája előtt.

A palota mögötti kertben kicsit leültem pihenni, és hagytam, hogy a város lassú ritmusa átjárjon.

Este indult a gép Budapestre, kb egy órás késéssel, de az esti és fapados járatokon ez nem is tűnik fel.

2026. május 26., kedd

Őrségben

A hétvégén végre kiszakadtam a mindennapokból, és belevetettem magam a Dunántúl csendes, mégis izgalmas világába. Négy nap, rengeteg élmény, sok séta, jó ételek és még jobb helyek. Meg persze néhány olyan pillanat, amikor csak néztem, és azt mondtam: „Na ezt most miért is így csináltam?”

Első nap – Zirc, Sümeg és a Göcsej kapuja

Az Őrség jó ötletnek tűnt… egészen addig, amíg rá nem néztem a térképre, és megláttam a közel 4 órás utat. De hát aki kirándulni indul, az ne panaszkodjon, ugye?

Zircen megtudtam, hogy ez Magyarország legmagasabban fekvő városa. Ezt valahogy sosem reklámozzák, pedig simán lehetne a város szlogenje: „Zirc – ahol a levegő is magasabb szinten van.”

A ciszterci apátságban pont akkor indult a vezetett túra, amikor beléptem. Az univerzum ismét mellém állt, vagy csak jókor érkeztem – de én szeretem a misztikusabb verziót. A barokk pompából nekem néha sok volt,


de hát valamikor ez volt a „luxus kategória”, nem lehet minden minimalista.

A Zirci Arborétumban aztán megérkezett a lelki béke: régi fák, madárhangok, és az a fajta csend, ami nem kínos, hanem gyógyító. Ha lett volna nálam függőágy, ott maradok.

Innen Sümegre vezetett az utam. A vár már messziről is lenyűgöző volt… olyan messziről, hogy végül ott is maradtam. A meredek kaptatóval nem kötöttünk barátságot.

Ebédre a B Terv vendéglőben kötöttem ki. Autentikus, sallangmentes hely, ahol az ember tényleg azt kapja, amit vár: jó ízeket, jó hangulatot.


A Sintérlapi tanösvény viszont… hát, maradjunk annyiban, hogy a neve volt a legszebb része. A valóság inkább egy „posztapokaliptikus szemétlerakó” hangulatát hozta. Gyorsan tovább is álltam.

A nap végén megérkeztem a Salomvári Göcsej turistaházba. A szállás kellemes meglepetés volt: egyszerű, de jól felszerelt, a házigazda pedig gondos.


Salomvár egy apró, de meglepően életképes zalai település, amelyet már az 1230-as évektől emlegetnek a források. A falu temploma is ebből az időszakból ered. A település ma nagyjából 600 lakónak ad otthont – pont annyinak, hogy mindenki ismerjen mindenkit, de mégse kelljen minden boltban sorban állás közben családfát egyeztetni.

A méreteihez képest Salomvár meglepően jól felszerelt: van kocsma, ahol a helyi hírek gyorsabban terjednek, mint az interneten; általános iskola, egészségház, polgármesteri hivatal, és ami vidéken igazi kincs: naponta nyitva tartó bolt. A Göcsej szélén fekvő, szeres hangulatú település így egyszerre őrzi a múlt csendjét és a jelen kényelmét – pont azt a fajta lassú, nyugodt ritmust, amitől az ember úgy érzi, végre levegőhöz jutott.

Második nap – Tavak, szeres falvak és dödölle

Reggel a közeli Borostyán-tó körül sétáltam.


A tó partján sorakozó nyaralók békés, nyaralós hangulatot adtak a környéknek, a víz pedig szinte mozdulatlan tükörként feküdt előttem. A strandon és mellette az elmaradhatatlan horgászok.

Következő látivaló a Vadása-tó. A Vadása-tó eredetileg egy kis patak felduzzasztásával jött létre, hogy a környék vízellátását és halgazdálkodását segítsék. Ma már természetes tó benyomását kelti, és a környező erdők miatt igazi, árnyas kirándulóparadicsom. A tó körbesétálható, és a fák lombjai végig kellemes árnyékot adnak. Két kávézó is van itt, egyiket kipróbáltam.

A nap folytatása Őrimagyarósd és környéke volt. Itt találkoztam újra a szeres településszerkezettel, ami mindig lenyűgöz: a szétszórt házcsoportok, a természetbe simuló településforma valami ősi nyugalmat áraszt. Természetesen nem hagytam ki a dödöllét


sem – ez itt szinte kötelező.

Délután a Szőcei tanösvényen jártam. A tőzegmohás láp Európa-szerte ritka élőhely.




Harmadik nap – Kastélykeresés, tópart és termálvíz

A harmadik napot a Salomvárhoz közeli kastély Ertler-kastély felkutatásával kezdtem. A szállástól gyalogosan lehet megközelíteni. Valaha szállóként is funkcionálhatott. Még nincs lelakva, még nem düledezik, de ha nem lesz gondos gazdája, akkor a hanyatlás útján el fog tűnni. Kér lenne érte.

Innen a Csesztregi-tóhoz mentem, majd délután a Lenti fürdőben pihentem. A termálvíz és a lassú délután tökéletesen kisimította a nap fáradalmait.

Negyedik nap – Rhododendronok és Herend

Indultam hazafelé. Ez is közel órás út, hát kerestem megállási lehetőségeket. Első ilyen a régóta dédelgetett vágyam, a Jeli Arborétum, rhododendron virágzáskor. Belépéskor úgy tűnt, már elvirágzott, de a vörösfenyők alatt még akadt csodás virágzó bokrok.



A Jeli Arborétumot az 1920-as években kezdte kialakítani Ambrózy-Migazzi István, aki egész életét a különleges növénygyűjtemények létrehozásának szentelte. Az arborétum eredetileg egy kísérleti kert volt, ahol a gróf azt vizsgálta, hogyan lehet a világ különböző tájairól származó növényeket a magyar klímához alkalmazkodtatni. 

Ebédre Herenden álltam meg, egy menzán ettem. A porcelán városában tavaly voltam, kellemes emlékeket idézett.