Körülbelül húsz évvel ezelőtt vágtam bele életem első kempinges kalandjába. Egy társasútra jelentkeztem, ahol a szállás saját sátorban volt megoldva. Hogy mit tudtam akkor a sátorozásról? Semmit. Se felszerelés, se tapasztalat – csak lelkesedés, elhatározás, és egy jó adag bátorság.
Az út a Dolomitokban volt. Aktív, vagyis minden nap túra
vagy kirándulás. (hogy mi a különbség? na erről is lehet beszélgetni, de ez egy
másik bejegyzés témája lesz)
Természetesen buszos indulás késő éjjel volt, majd 3 óránkénti
megállással – ha véletlenül elaludnál, tuti felébredj, mi másért – reggel meg
is érkeztünk a kempingünkbe. Sátrat nem állítottunk, hiszen kirándulni is
jöttünk és reggel lévén azon melegében indultunk is. Az üde, a friss és a
kívánatos egyikünkre sem volt fogható. Bár a táj valóban csodás.
Nap végén értünk vissza a kempingbe. A kellemes fáradtságtól
messze voltam, ez már a csakazértistúlfogomélni fáradtság.
És jött a következő kihívás: az esti szállás varázsolás
-> sátorállítás. Néztem, ahogy a rutinosak kiválasztják a területet.
Fogalmam sem volt róla, mit nézelődnek. Már tudom, hogy miért érdemes
vízszintes területet választani, ha lehet, ne legyen túl köves sem, a reggeli nap
jó, ha felébreszt, de egész nap ne tűzze a sátrat, mert szauna lesz benne.
Nekem mindenem felszerelésem kölcsön volt. A sátor, a
derékalj, a hálózsák. Legszörnyűbb talán a derékalj, ami fél centi vastag –
akarom mondani VÉKONY – polifoam. Aki kitalálta, hogy azon lehet aludni, az még
tuti nem próbálta saját bőrén, csak a hirdetésekben hallott róla. Pedig nem
vagyok borsószem királykisasszony. A sátor beázott. Igen, az utolsó éjjel esett
az eső. Rendes tőle, hogy az utolsó éjjel, mert nem kellett vacakolni a ruháim
megszárításával. Bár a sátrat is otthon kellett megszárítani. Még jó, hogy a
társasház folyosója széles. Remek alkalom a szomszédokkal ismerkedni.
Szóval: ez volt az első sátrazásom. De nem az utolsó. 😊
Neked van sátorozós sztorid? Meséld el kommentben.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése