Jó ötletnek tűnt a környékre utazni, ott körbenézni, majd túrázni. És bár a hétvégére esőt jósoltak, sőt: felhőszakadást, vasárnap reggel elindultam. Az úti cél adott volt, és mivel tömegközlekedéssel és autóval is hasonló idő alatt érhető el, az autóra szavaztam. Rég mozdult már ki, és valljuk be, a kényelem is csábított.
A Porcelánium előtt egy hatalmas parkoló fogadott, könnyedén találtam helyet. Pont 10 órakor nyitottak. A lehetőségek között egy kis útbaigazítás után a kombinált jegyet választottam, hogy minél több mindent láthassak.
Először a múzeumban kezdtem. Majd egy gyors kávészünet után csatlakoztam a tárlatvezetéshez. Meglepően sokan voltunk, ami egyrészt örömteli, másrészt kissé zsúfolt.
A 8 perces 3 D s videó profi volt, de nem jöttem rá, a légiességen kívül mit szeretne átadni nekem.
A tárlatvezetés során bepillanthattunk a porcelánkészítés titkaiba. Ahogy a szél fellebbenti a fátylat, úgy sejlett fel előttünk a mesterség apró részlete, bár 40 perc kevés idő 200 év történetét átadni. Mégis volt benne valami varázs – egyfajta tisztelet a kézművesség, a tradíció és az időtálló szépség iránt. Külön izgalmas volt az ottani munkatársakkal váltani pár mondatot.
Mire a látnivalók végére értem, elkezdődött az égi program, pontosan, ahogy előre beharangozták. Az eső először csak udvariasan csepegett, majd felbátorodva, keserűen és végeláthatatlanul.
Esett, szakadt, ömlött, zuhogott. Mintha az ég úgy döntött volna, hogy Herendet lemossa a föld színéről.
Felmerült bennem a kérdés: mit tegyek? Átsétálhatok Városlődre, vagy egyszerűen elgurulhatok autóval. De hát sétálni jöttem… szóval sétáltam. Hősiesen. Vagy inkább makacsul.
Nem is volt addig gond, ameddig aszfalton jártam. Csupán a terep túracipőmtől kértem lépésenként bocsánatot, hogy a talajon koptatom.
Majd a terepre érve kezdődött a korcsolyázás. Az ottani agyagos talaj tükörsima 'jéggé' vált. Ott meg azért kértem a cipőm sűrű bocsánatát, hogy csurom sár lett.
Próbáltam a szinteket kiszedni az eredeti utitervemből. Boldogan tapasztaltam, hogy a Bakony ezen részén időnként nincs térerő. Meg is jegyeztem, kikapcsólódásra tökéletes a hely. És gyönyörű. De az újratervezést nem könnyítette meg.
Az utolsó, abszolut nem ingergazdag kb 4 km hosszú aszfalt szakaszon csak néhány autó ment el mellettem. Majd az egyik visszatolatott. Egy idős, nyugdíjas házaspár ajánlotta fel, hogy elvisz a faluba. Ha nem velem történik, el sem hiszem.
A faluban betértem a helyi kocsmába. Legalábbis ez volt a terv – csak épp zárva volt.
Így tovább ballagtam, és egyszer csak a Menő Manó Büfé előtt álltam. Nem lehetett nem bemenni. Már a neve is egy kalandot ígért!
A helyi arcok úgy néztek rám, mintha legalábbis egy idegen bolygóról jöttem volna – hatalmas narancs sárga esőkabátban, túracipőben, sarasan. Mit bántam én! Volt étel, volt meleg, és nem utolsósorban – volt társaság.
Leültem, rendeltem, és hamarosan a beszélgetés is beindult. Az eső kopogott, mi meg beszélgettünk.
Gyáva népnek nincs hazája, de okos enged.
Ez a kettő vitatkozott bennem hétfő reggel.
Az eső elállt, de a szállásom kertjében is hatalmas sár volt. Nem akartam kockáztatni, így kerestem egy buszt és azzal mentem Herendre az autómig.
A buszmegálló a falu közepén van. Így derült ki számomra, hogy Városlőd valaha nagyon gazdag történelmi múlttal bíró, számos nevezetességnek otthont adó település.
A zarándokszálláson azért nem kaptam szállást, mert diákokat táboroztatnak.
A német ajkú iskolában is tábort tartottak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése