A hétvégén végre kiszakadtam a mindennapokból, és belevetettem magam a Dunántúl csendes, mégis izgalmas világába. Négy nap, rengeteg élmény, sok séta, jó ételek és még jobb helyek. Meg persze néhány olyan pillanat, amikor csak néztem, és azt mondtam: „Na ezt most miért is így csináltam?”
Első nap – Zirc, Sümeg és a Göcsej kapuja
Az Őrség jó ötletnek tűnt… egészen addig, amíg rá nem néztem a térképre, és megláttam a közel 4 órás utat. De hát aki kirándulni indul, az ne panaszkodjon, ugye?
Zircen megtudtam, hogy ez Magyarország legmagasabban fekvő városa. Ezt valahogy sosem reklámozzák, pedig simán lehetne a város szlogenje: „Zirc – ahol a levegő is magasabb szinten van.”
A ciszterci apátságban pont akkor indult a vezetett túra, amikor beléptem. Az univerzum ismét mellém állt, vagy csak jókor érkeztem – de én szeretem a misztikusabb verziót. A barokk pompából nekem néha sok volt,
de hát valamikor ez volt a „luxus kategória”, nem lehet minden minimalista.
A Zirci Arborétumban aztán megérkezett a lelki béke: régi fák, madárhangok, és az a fajta csend, ami nem kínos, hanem gyógyító. Ha lett volna nálam függőágy, ott maradok.
Innen Sümegre vezetett az utam. A vár már messziről is lenyűgöző volt… olyan messziről, hogy végül ott is maradtam. A meredek kaptatóval nem kötöttünk barátságot.
Ebédre a B Terv vendéglőben kötöttem ki. Autentikus, sallangmentes hely, ahol az ember tényleg azt kapja, amit vár: jó ízeket, jó hangulatot.
A Sintérlapi tanösvény viszont… hát, maradjunk annyiban, hogy a neve volt a legszebb része. A valóság inkább egy „posztapokaliptikus szemétlerakó” hangulatát hozta. Gyorsan tovább is álltam.
A nap végén megérkeztem a Salomvári Göcsej turistaházba. A szállás kellemes meglepetés volt: egyszerű, de jól felszerelt, a házigazda pedig gondos.
Salomvár egy apró, de meglepően életképes zalai település, amelyet már az 1230-as évektől emlegetnek a források. A falu temploma is ebből az időszakból ered. A település ma nagyjából 600 lakónak ad otthont – pont annyinak, hogy mindenki ismerjen mindenkit, de mégse kelljen minden boltban sorban állás közben családfát egyeztetni.
A méreteihez képest Salomvár meglepően jól felszerelt: van kocsma, ahol a helyi hírek gyorsabban terjednek, mint az interneten; általános iskola, egészségház, polgármesteri hivatal, és ami vidéken igazi kincs: naponta nyitva tartó bolt. A Göcsej szélén fekvő, szeres hangulatú település így egyszerre őrzi a múlt csendjét és a jelen kényelmét – pont azt a fajta lassú, nyugodt ritmust, amitől az ember úgy érzi, végre levegőhöz jutott.
Második nap – Tavak, szeres falvak és dödölle
Reggel a közeli Borostyán-tó körül sétáltam.
A tó partján sorakozó nyaralók békés, nyaralós hangulatot adtak a környéknek, a víz pedig szinte mozdulatlan tükörként feküdt előttem. A strandon és mellette az elmaradhatatlan horgászok.
Következő látivaló a Vadása-tó. A Vadása-tó eredetileg egy kis patak felduzzasztásával jött létre, hogy a környék vízellátását és halgazdálkodását segítsék. Ma már természetes tó benyomását kelti, és a környező erdők miatt igazi, árnyas kirándulóparadicsom. A tó körbesétálható, és a fák lombjai végig kellemes árnyékot adnak. Két kávézó is van itt, egyiket kipróbáltam.
A nap folytatása Őrimagyarósd és környéke volt. Itt találkoztam újra a szeres településszerkezettel, ami mindig lenyűgöz: a szétszórt házcsoportok, a természetbe simuló településforma valami ősi nyugalmat áraszt. Természetesen nem hagytam ki a dödöllét
sem – ez itt szinte kötelező.
Délután a Szőcei tanösvényen jártam. A tőzegmohás láp Európa-szerte ritka élőhely.
Harmadik nap – Kastélykeresés, tópart és termálvíz
A harmadik napot a Salomvárhoz közeli kastély Ertler-kastély felkutatásával kezdtem. A szállástól gyalogosan lehet megközelíteni. Valaha szállóként is funkcionálhatott. Még nincs lelakva, még nem düledezik, de ha nem lesz gondos gazdája, akkor a hanyatlás útján el fog tűnni. Kér lenne érte.
Innen a Csesztregi-tóhoz mentem, majd délután a Lenti fürdőben pihentem. A termálvíz és a lassú délután tökéletesen kisimította a nap fáradalmait.
Negyedik nap – Rhododendronok és Herend
Indultam hazafelé. Ez is közel órás út, hát kerestem megállási lehetőségeket. Első ilyen a régóta dédelgetett vágyam, a Jeli Arborétum, rhododendron virágzáskor. Belépéskor úgy tűnt, már elvirágzott, de a vörösfenyők alatt még akadt csodás virágzó bokrok.
A Jeli Arborétumot az 1920-as években kezdte kialakítani Ambrózy-Migazzi István, aki egész életét a különleges növénygyűjtemények létrehozásának szentelte. Az arborétum eredetileg egy kísérleti kert volt, ahol a gróf azt vizsgálta, hogyan lehet a világ különböző tájairól származó növényeket a magyar klímához alkalmazkodtatni.
Ebédre Herenden álltam meg, egy menzán ettem. A porcelán városában tavaly voltam, kellemes emlékeket idézett.






Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése